Ismert erdei, valamint hegyi körökben az az általános nézet, hogy mindenkinek van egy hegye, melyre fel kell jutnia ahhoz, hogy megtanulja látni a dolgok lényegét. Az ember változik, a Hegy örök – így mindig lesz mit elsajátítani tőle és általa; például tartást, fegyelmet, alázatot. Julius Kugy szlovén hegymászó, humanista és költő, számos csúcs meghódítója jó száz évvel ezelőtt fogalmazta meg, hogy a csúcsra élni járunk, nem meghalni.
A téma szakértői szerint az ember azért mászik fel a hegy csúcsára, hogy megnézze, mi van mögötte; s az elhatározáson kívül csak egy pár jó bakancsra van szüksége ahhoz, hogy ép bőrrel megússza az egészet. Térdig bakancsban, bölcselettel kellőképp felvértezve vág hát neki kis csapatunk a Júliai-Alpok egyik csúcsának, hogy megnézze, milyen a világ jó két és fél ezer méterrel a tenger szintje fölött, Olaszország északkeleti szegletében. Hogy miért épp az osztrák–olasz–szlovén hármas határnál? Mert az Csallóköz felől úgy útba esik…
S míg az autópálya jóvoltából ezerrel futunk végig Burgenlandon, megcsodáljuk a hegyek csúcsain épült falvakat; no meg a reklámból oly jól ismert Milka-teheneket, melyek bár nem lilák, hetvenfokos lejtőn úgy mennek fejjel előre lefelé, mintha hátul nem is egy többmázsás állat jönne… Tarvisióban veszünk vissza a tempóból, s az égbe szökő sziklafalak szegélyezte úton becserkésszük Sella Nevea települést, a túra kiindulópontját. Légvonalban négy kilométer áll előttünk, melynek első harmadában hétszáz méternyi szintkülönbséget kell leküzdenünk; onnan még egy ugrás kétezer méter fölé, aztán már csak „hepehupás” a terep. A cél az 1874 méteren épült Rifugio Corsi, a Keleti-Júliai-Alpok legmagasabban fekvő menedékháza.
Ahogy fölfelé kaptatunk a hegyen, a panoráma fokozatosan tágul; a völgy másik oldalából ezernyolcszázas csúcsok néznek farkasszemet velem, az öreg fenyves pedig japán tájképek hangulatát idézi. A törpefenyők szintje fölött elér a halálhoz közeli állapot – a pulzus lelassul, a gondolatok megszűnnek, s a valóság és a tudat között kikapcsol az érzékszerveknek nevezett, olykor rendkívül zavaró tényező.
S az éles alpesi szélben vízszintesen zuhogó eső függönyén át rám telepszik s többé nem enged valamilyen megmagyarázhatatlan, végtelenül nyugodt érzés.
Szatori…?
Buja, zöld aljnövényzettel benőtt hegyoldalon vágunk keresztül, kőszáli kecskék enyhe érdeklődésétől kísérve. Le se füttyentenek bennünket – arra ott vannak a sziklák tövéből leskelődő mormoták, akik szerintem verhetetlenek e műfajban… Mire a 2022 méteren található Passo degli Scalini hágót elérjük, eláll az eső, s valahol az elénk táruló völgy túlsó oldalában megpillantjuk végcélunkat, a menedékházat. A huszadik század húszas éveiben nyolc ilyet emeltek Tarvisio térségében, huszonkét bivouackal együtt. A néhai Guido Corsi őrnagyról elnevezett „rifudzsó”-ban forró teával, vacsorával várnak ránk – ha egyszer megérkezünk. El nem tudják képzelni: mi tarthat eddig?!
Vén hegyi medvék, sziklamászók, magashegyi túrázók és másféle népség gyűjtőhelye egy ilyen menedékház; s hogy esténként ne álljon a szó, olaszul, szlovénül és osztrákul folyik a társalgás. Meg magyarul, mert meg is volnék lepődve, ha a világnak épp ezen a táján nem találnék magyarokat. Az üzemmenetért Chris, magyar származású felesége, Eszter, másfél éves kisfiuk, Pietro, illetve Kata, Zsófi és Zsanett felel. S hogy teljes legyen a felsorolás, itt teljesít őrző-védő szolgálatot Johnny, egy farkas és labrador boldog szerelméből fogant „szirti kutya”, egy magát megnevezni nem kívánó termetes kandúr, valamint két szolgálati pulyka, akiknek a vidéken szép számban tenyésző viperák összefogdosása a feladatuk.
Vacsora után, a sűrűsödő alkonyatban szemrevételezem a hegyoldalt (vagy inkább sziklafalat?), melyre holnap fel kellene kúsznunk, s megegyezek vele, hogy nem győzzük le egymást. Viszont ha engedi, felkapaszkodom rajta…
Hattagú expedíciónk nagy elhatározással és hegymászósisakokkal felfegyverkezve, csőre töltött fényképezőgépekkel vág neki az út első szakaszának. Errefelé rétnek nevezik az ilyen sűrű fűvel borított, dolomittömbökkel telehintett térséget, melyen a mi kecskéink simán kitörnék a nyakukat. A kanyargós turistaösvény kétfelé ágazik, s elindulunk azon, amelyik a mi Hegyünkre visz. Meredek kaptató után érkezünk meg a via ferratához, azaz „vasalt út”-hoz. A sziklába ágyazott kapcsokhoz erősített kötelekre „csatlakozva” jön-megy itt a turistanépség – már ha hoz magával beülőt, kötelet, karabinert… De anélkül is járható. Több ilyen szakasza van a csúcsra vezető útnak, s lefelé pillantva jókat derülök azon, hogy gyerekkoromban a cseresznyefa alsó ágán ülve is szédültem. Túravezetőnk, Kovács Zoltán, azaz Kovi még az út elején elsüti a serpák aranyigazságát: „Ha meginogsz, lezuhansz!” A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy ha rend van az ember fejében, uralni tudja a lépteit is; s ahogy tekintetemmel egyre nagyobb teret tudok befogni, ismét olyan érzés tölt el, mintha hosszú-hosszú távollét után tudatom „őshomályából” elősejlő otthonomba térnék…
Szusszanásnyi szünet után érjük el a csúcs felé törő gerincet, melynek túloldalán hét-nyolcszáz méternyi sziklafal szakad csaknem merőlegesen a mélybe. Távolabb, egy alacsonyabb (jó, ha ezerkétszázas…) hegy tetején falu templommal, észak felől az osztrák Magas-Tauern köszön vissza, s ameddig a szem ellát, mindenütt csúcsok szöknek a magasba. Bár a Magas-Tátra a Kárpátok legmagasabb vonulata, ott sem lát hasonlót az ember, hiszen a táj előbb vagy utóbb belesimul valamelyik medencébe.
A csúcsra vezető keskeny sziklapárkány után az expedíció férfi tagjai előreengedik a hölgyeket, s kisvártatva valamennyien ott állunk a Jôf Fuart (friuli nyelvjárásban: erős vár) 2666 méteres csúcsán. Kézfogás, „Kösz, hogy itt lehetek…”, s körös-körül csak a két és fél ezres csúcsok meg a csaknem kilométeres sziklafalak. Dél-délkelet felé Szlovénia legmagasabb csúcsát, a Triglavot véljük felfedezni, melyről szintén Julius Kugy jóvoltából tudjuk, hogy „…nem hegy, hanem királyság” – a nap pedig tűz ezerrel, hogy szemünkkel minél többet felihassunk a látványból. Elejtett félmondatok, hogy tán a Triglavot sem kellene kihagyni (egyetértés, bólogatás, hümmögés), a csúcs-könyvbe pedig egy rövid bejegyzés arról, hogy itt jártunk, mert kíváncsiak voltunk, mi van a Hegyen túl…
A harmadik napon – miközben a csapat egy része barlanglátogatásra és csúcsmászásra, másik része pedig az Altopiano del Montasio, azaz a Montasio-fennsík bejárására készül – szólóban, teljes menetfelszereléssel vágok neki a mormotafüttyös reggelben a Forca Lavinal dell’ Orso hágónak, azaz (szabad fordításban) a lavinák völgyén keresztül elérhető Medve-hágónak. A hágó túloldalán lepillantva úgy döntök, egyedül nem kísérlem meg az aláereszkedést a meredek oldalon. Marad a fennsík és a helyi folklór – a mindenütt jelen lévő tehéncsordákkal, joghurt- és sajtkülönlegességekkel (némelyiknek az aromája felér egy komolyabb becsületsértéssel) és a legváratlanabb helyeken felbukkanó, messziről „Ciao!”-t köszönő turistákkal.
… Jó néhány órával később állok a nagy csallóközi éjszakában, s az út-falu-szántóföld alkotta egységben próbálok valamiféle támpontot, kapaszkodót találni. A hátam mögötti messzeségben a bősi víziszörny gátja, előttem a templom melletti két platán magasodik a látóhatár fölé. Utóbbiak irányába indulok…
Szöveg: Lőrincz Adrián, forrás: VASÁRNAP (2007. szeptember 28.)
Created by DaKo