Faludy György fordításai
Tíz évig bordélyokba jártam,
hogy szenvedélyemet kiéljem.
Most testemet mély szakadékba
száműztem e vad hegyvidéken.
Hány mérföldre van a sok jó ágy,
hol annyi lánnyal rugdalództam!
Fenyők. Fülembe jéghideg szél
sipít, mint kint a tar bozótban.
A Tant e gőgös csuhások őriznék?
Ők tartanák be, mit Buddha elrendelt,
meg fiúik, az elegáns, nagyképű
ministránsok a pazar fenekekkel?
Háromezer versem van. Poharamban
iszapos bor. Ennél több nékem nem kell.
Mit szóljak? Fütyülök a Zen-papokra,
kik tudnak mit kezdeni a Zennel.
Sárga köpenybe öltöztem, a Törvényt
kontempláltam és szutrákat lapoztam.
A Mester ordított. Botjával hányszor
verte deszkazsámolyomat laposra!
Ma már látom, hogy mégsem a Zen papja
voltam, csupán a mocskos szenvedélyé.
Az hajtott, hogy lányokkal üzekedjem,
fiúkkal nem kevésbé.
Vak Mori hallgat, én éneklek
éjente, s mézes szavakat
súgunk egymásnak, két parázna
házinyúl a dunyha alatt.
Majd ő: – "Veled, míg az Új Buddha
megjön egy reggel, madárszóra."
Míg én: – "A Régi Buddha nálunk
lakik itt ezer tavasz óta"*
*Ikkjú hetvenhárom éves korában beleszeretett egy vak lányba, Moriba: attól fogva vele élt.
A versben szereplő "Régi Buddha" maga Buddha, míg "Új Buddha" alatt Maitreját,
Buddha eljövendő inkarnációját kell érterni.
Sárgult a lomb, később lehullt a fáról,
aztán ismét új tavasz érkezett,
bimbók fakadtak, s mi elismételtük
a sok-sok esküt és ígéretet.
Hogyan köszönjem, Mori, amit értem
tettél az évek igája alatt?
Vadállatnak szülessek mindig újjá,
ha elfelejtem tartozásomat.
„Az ifjú Lin-csi egy nap, útban hazafelé, ismét hegytetőn találta magát. Valahányszor felmászott egy csúcsra, úgy érezte, célhoz ért. Pedig sohasem a csúcs volt a célja, csak szerette az érzést, ami odafönt várt rá. A szabadulást, a megerősödést. Ott már nem volt mit keresnie, elérnie többé, még önmagára se kellett figyelnie. A hegytetőn mintha véget ért volna az idő.
– Bármily nagy erőfeszítéssel jut fel az ember a hegyre, nem érzi fáradtságát. Ideérve átváltozik, Föld és Ég egybeolvadt lehelletében él – tűnődött Lin-csi, elheverve egy sziklán. – Nincs már benne ellenállás, elfogad minden szabályt. Mint a növény meg az állat, vagy akár az ember, ha bölcsé vált. Esetleg csak normálissá – állapította meg, s az is feltűnt neki, hogy csakis tétlen kószálásai közben éri el ezt az állapotot ilyen könnyedén. – Vagyis mindenféle tevékenység és cél zavarja az igazodást. Ha célunk lenne a hegytetőn, fölérve megkeményednénk, büszkévé válnánk. Csakis magunkkal foglalkoznánk, ünnepelnénk a célba érést, a teljesítményt. És letekintve nem éreznénk szánalmat az odalent tévelygők iránt. Visszatérve közéjük pedig nem lennénk megengedők ostobaságukkal találkozván. A tudatlanság hatalmát látva, csak szörnyülködnénk és szenvednénk, ahelyett, hogy nyugodtan továbbállnánk.
Így töprengett az ifjú Lin-csi a hegyen, élvezte higgadt kívülállását. Végtelen türelemmel nézelődött mindenfelé. Odalent a völgyben, s odafent az Égben most mindent a legnagyobb rendben talált. Hálás volt a hegynek a tanításért, mely türelméért cserébe, nyugalmat ígért. És jó volt éreznie szívében a türelemhez szükséges erőt. Bármerre tekintett, a létező világ minden apró részletében látta megmutatkozni a törvényt. Az igazodás szabályát, melynek ismeretében a létezők elfogadják egymást. Az anyagi és szellemi világ hibátlan rendezettsége most is lenyűgözte. Változásaikat olykor rejtélyesnek és szeszélyesnek találta ugyan, de könnyedén megvalósulóknak. És minden egyes pillanatnyi állapotuk maga volt a tökéletesség. A legméltóbb emberi munkának e változások szemlélését tartotta Lin-csi, bár titkuk felfedésére nem látott szinte semmi esélyt.”
( SU-LA-CE: Az ifjú Lin-csi vándorlásai)
„Ami az úton el nem indult, vagy ami az út elején van – a kő, a csecsemő – még nem szerzett magának semmi kincset és önmagában-véve szeretetreméltó. S a teljességbe érkezett lény, aki szerzett kincseit már magába-olvasztotta és éppúgy nincs semmije, mint a kőnek, vagy a csecsemőnek: szintén önmagában–véve szeretetreméltó. S a még el nem indult, a már megérkezett: azonos.
A gyarapodás útján járó embert, aki félig-megszerzett csonka kincsek alatt roskadozik, csak az idétlen kincsek csábereje okozta tévedésből lehet szeretni, vagy rokonság kapcsán, vagy részvétből, vagy a végtelen szeretet hőfok-nélküli, tökéletes egykedvűségéből.”
(Weöres Sándor: A teljesség felé)
„Az ég alatt a leggyengébbek
átfúrják, ami a legkeményebb:
mindenben fészke van a nemlétnek,
ereje a nem-cselekvésnek.
Szó nélküli tanítással
S a nem-cselekvés hatalmával
Mi sem mérkőzhet e világban.”
Lao-ce: Tao Te King
„Attól kezdve, hogy kéjenc kamasz voltam
mostig, mikor öreg s beteg vagyok,
folyton más és más dolgokért hevültem,
de munkálkodtam – s ez nem változott:
a tengerparton homok-pagodákat
építettem, most meg mütyürkék csüggnek
köntösömről a császári udvarban:
egyformán gyermekded játék mindkettő
és értelmetlen. Csak a Tan helyes,
melyhez nincs Írás s nem kell Magyarázat.
Töprenghetsz, hogy mi a Tao – s mentől
Jobban iparkodsz, annál jobban tévedsz.”
PO CSÜ-JI
„Fogat az út porán. A függöny lebben.
Mosolygó nő. Nem találkoztam szebbel.
– Hol laksz? – Ott – süti le szemét. – Egy házban:
– Mellyikben? – kérdem. – Itt tízezer ház van.
– Abban – mutatja. – A piroslámpásban.”
LI TAJ-PO
„Tavaszi szél; a dombok; illat, szépség;
gőzölgő iszap, arany napvilág;
csapongó fecskék, forró homok, kék ég;
párzás után nagyalvó vadlibák.”
TU FU
„Tetőm alatt a gyönyör él velem,
mivel túladtam meddő nejemen
a Ráción, s éjjel díványomon
a Szőlő Lányával szeretkezem.
(…)
A mindenség titkát hiába űztem,
még fix pontot sem találtam az űrben,
csak egy gyöngyöt a tudás tengerében,
az is eltört, mikor cérnára fűztem.”
Omar Khajjám
„A hajnali szellő örökké fúj, a teremtés poémája soha sincs befejezve, csak a fül kevés,
amely meghallja. A föld felszínén mindenütt lehet Olimpus.”
Henry David Thoreau
Created by DaKo