A Tátra fölött villámok cikáznak – hirdeti a szlovákok nemzeti himnusza, és Süne – végighordozva tekintetét a bércek, hágók és tavak fölött – a maga részéről ehhez csak annyit tesz hozzá: „A Tátra, az nagy flash, gyerekek…” Teheti – hiszen író. Múzsája nem hagyja cserben ott fenn, a 2429 méteres Kis-Viszoká csúcsán sem.
Rákattantunk a témára, sommázhatnám szabatosan, hiszen kis csapatunk tagjai egy ideje csak a Hegyen érzik elemeikben magukat. Kipróbált, vén hegyi medve mind, akik számára az Élet kétezer méteren kezdődik, a törpefenyők szintjén túl, ahol igazán már fű sem nő, csak szikla terem – mondhatnám a poén kedvéért, de az igazság az, hogy tősgyökeres rónalakó mind. S az a két kivétel, akik a szabályt hivatottak erősíteni…? Hm, hát, nem a hegymászó szakma etalonja. De kétezer méteren mindez nem számít – amint belépünk ebbe a legvalósabb világba, ahol a Hegyen kívül csak a vele fokozatosan eggyé váló Én van, minden más lemarad, légiessé válik és feloldódik a hegyi levegőben. Túravezetőnk, Kovi szavaival élve: „Megtapasztalod majd a hegyet, s ha szerencséd van, önmagadat is.” Ilyeneket mond ez az ember, s aki nem hiszi, járjon utána – legalább két napig, hegyen-völgyön át, napi nyolc-tíz órában…!
A téma: három hágó, egy csúcs és három menedékház érintésével eljutni Tátraszéplakból Tátraszéplakba, másnap este nyolckor huszonöt éves érettségi találkozó Dunaszerdahelyen.
Így alulról szemlélve ez már nem az a Magas-Tátra, melyet megszoktunk, állapítjuk meg, miközben végigcaplatunk ott, ahol egykor fenyves állt – míg a Természet másképp nem döntött. A gondosan megtisztított több hektáros terület ékes bizonyítéka annak, hogy míg a Föld fatengelyen forog, a fa a világ egyik legjobb üzlete – a többit meg fogjuk a fanyűvőbogárra. Csak Ótátrafüreden (ma: Starý Smokovec) „fogunk erdőt”, s tesszük meg árnyékában a kötelező bemelegítő kilométereket a Tarajkáig (Hrebienok, 1285 m). Itt kezdődik „a terep” – néhány alacsonyabban fekvő menedékházat hagyva magunk mögött hegyi patakokon, zúgókon, vízesések alatt kelve át kapaszkodunk egyre magasabbra, nagyokat harapva a gyantaillatú, ózondús hegyi levegőből. Észre sem vesszük, s már a kúszófenyők szintjén járunk, majd a Kis-Tarpataki-völgyön (Malá Studená dolina) felfelé haladva abból is kikeveredünk. Itt már sziklafalak, csipkézett ormok szegélyezik az utat, s a Hegyre hazajáró lélek megnyugszik és visszaköszön – megjöttem… Jó óra múlva megmásszuk a völgyet észak felől lezáró gránitgörgeteget, ahol „…akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ”. Hogy mi fogja össze? A Rend, mely a Világot forgásban tartja.
Téry-menedékház – úgy látom, az ide vezető cikkcakkos „sétányon” (balra: cikk, jobbra: cakk) mindegyikünk otthagyott valamit a földhöz szorító „dolgainkból”, s szinte nekividámodva szemléljük a kőház fölötti, lentről függőlegesnek látszó, gyér hó borította hegyoldalt, melyre fel fogunk kapaszkodni. Ha ott leszünk, azon a hágón, 1342 függőlegesen mért métert tudhatunk magunk mögött – s ez egy napra tisztességes teljesítmény. Egy órával később, a jeges sziklafalon lógva ezt kicsit másképp ítéljük meg, ám a Vörös-torony-hágóról (Priečne sedlo, 2352 m) elénk táruló látványt sokért nem adnánk… Odalenn tengerszem tükre csillan, míg a nyugati látóhatár felé araszolgató Nap fénye az óaranytól a rozsdavörösig terjedő színskálába öltözteti a marcona gránittömböket.
Merész ereszkedés, némi sziklán sütkérezés, valamint néhány órás „erőltetett menet” után érjük el a Hosszú-tavi-menedékházat (Zbojnícka chata), ahol vacsora után lezuhanunk a priccsekre – de előbb egy utolsó erőfeszítéssel azért még „lerúgjuk” hátizsákjainkat.
Aki nem jól alszik, eszik, vagy egyéb bántalmaktól szenved, másszon hegyet! S egyáltalán: van-e még dolog a Nap alatt, ami ehhez fogható? – nyújtózom jót a reggeli verőfényben, a gondolatok fennköltsége tekintetében magasan túlszárnyalva földhözragadt önmagamat. A valamivel fagypont alatti „hűsben” magamra loccsantott, errefelé mosdóvíznek nevezett folyékony jég „visszahoz” a földre; már a favályú becserkészése is komoly kihívás, na de az aktus…! Lengyelek méregetnek, hogy mit tesz velem, s miután ismét életjeleket adok, közelebb merészkednek.
Morénán, majd jéggé fagyott hóban kaptatunk kisvártatva fölfelé, a Rovátka (Prielom) nevű hágóra, melynek utolsó szakaszán a jó elnyeri méltó büntetését – vagy száz métert kúszhatunk fölfelé a jeges, merőleges sziklákon. A falba rögzített lánc segíti a haladást, fent viszont nincs annyi hely, hogy mindannyian elférjünk – így megkezdjük az ereszkedést a túloldalon. Előbb láncok és hágcsók segítségével, majd túrabotjainkra támaszkodva, melyek megóvnak attól, hogy egyenest beleszánkózzunk a vékony jéghártya borította Fagyos-tóba. Ismét kapaszkodó a következő, szemünk elé kerülő hegyoldalra, néhány gyanús „balansz” a lépcsőzetesen emelkedő, jég borította sziklákon, majd előbújva mögülük, épp szembe kapjuk a szikrázó napfényt. Szeptember 23.-a van, az őszi napéjegyenlőség ideje, az utolsó nyári nap – s tűz is ránk őkelme ezerrel, kárpótolva minden vesződésért, fáradságért. „No nazdar!” – köszönök rá a Lengyel-nyergen (Poľský hrebeň, 2200 m) pálinkázó háromtagú társaságra. „Ti ereszkedtetek le imént homlokegyenest arról a gerincről?” – kérdi a snina-i fiú olyan hangsúllyal, mintha azt kérdezné: „Öcsém, orvos már látott titeket?”, s ez ebben a magasságban bizony már vállveregetésnek számít.
Ismét a sziklákon sütkérezünk, s egyre nagyobb elismeréssel pillantunk egymásra – mert a Hegyek köztudottan nem azért vannak, hogy országokat válasszanak el egymástól, hanem hogy összehozzák a jóembereket.
A hágón hagyjuk hatalmas hátizsákjainkat, így a Kis-Viszokára (Východná Vysoká, 2429 m) szinte zsebre tett kézzel megyünk fel. Pontosabban: felfelé a zerge, lefelé a tigris tudatával – Kovi útmutatásainak megfelelően. A tigris stílus (a test súlypontját a lehető legalacsonyabbra kell helyezni) annyira bejön, hogy a Lengyel-nyeregből a Felkai-völgybe (Velická dolina) vezető ösvény elején egyszerűen kikerüljük a láncokkal megerősített, biztosított szakaszokat, a felfelé igyekvő turisták legnagyobb megrökönyödésére. Csíkos tigrisfülem még meghallja, de tigristudatom nem elemzi az „úgy általában az őrültségre” tett megjegyzéseket, s nem is villantom ki szemfogaimat, csak a Sziléziai-ház (Sliezsky dom, 1670 m) büféjének pultja körül tolongó vasárnapi túrázók szemtelensége láttán (megmagyarázná valaki, mit keresnek az ilyenek szombaton a hegyekben?). Még vagy másfél óra lefelé a Felkai-patak mentén (itt-ott a medrében), s nemsokára Tátraszéplak ismerős házai között járok.
Bicebóca nyugati csúcsával, a 2495 méteres Kriváň-nyal köszön el tőlünk a Magas-Tátra, s üzeni, hogy visszavár. Hm… Úgy látom, ez egy reményteljesen bimbózó kapcsolat…
Szöveg: Lőrincz Adrián, forrás: VASÁRNAP (2007. november 16.)
Created by DaKo